Ülök a verseny után a parton, fáradtan, leégett arccal (a napsütés következtében…), éhesen.
Eszek valamit – határozom el hirtelen.
Beballagok az étterembe, sorba állok.
Némi várakozás után hozzám szólnak:
- Tessék!?
Nem mondtam előtte semmit, így arra következtetek, hogy az iránt érdeklődnek, mit szeretnék.
- Gombaleves van? – kérdezem, bár magam is elcsodálkozom extrém igényeimen.
- Meg kell kérdezni a konyhán – mondja a kiszolgáló.
Nem értem, nézek rá naivan.
Gondolom, hogy ő kérdezi meg. De nem mozdul.
Éles logikámmal rájövök, hogy nekem kell megkérdeznem.
A konyha ablakához megyek.
- Gombaleves van? – kérdezem ismét.
- Nincs! – jön a válasz, és ismeretlen hang tulajdonosa lehúzza a rolót.
Éhen maradtam.
Másik kikötő, másik étterem.
Eszegetek. (Ez a mániám, hogy eszek…)
Finom az étel, hideg a sör, csak a nap tűz hevesen.
Éltes férfitársaság telepedik a szomszéd asztalhoz.
Látásból ismerem őket, azt is tudom, melyik a hajójuk.
- Meleg van! – állapítja meg az egyikük.
Aztán a trikókat gondosan összehajtva nekivetkőznek.
Félmeztelenül várják a pincért.
Alkatuk piknikus, komoly pocakok, nap barnította felsőtestek.
Rendelnek, elfogyasztják az ebédet, fizetnek és elmennek.
Én meg csodálkozom – ha már az illem nem számít, legalább az UV-sugárzás...
Verseny után fogadás, díjkiosztó, vacsora.
Sorbaállás az ételosztásnál.
Ínycsiklandó illatok, finom falatok.
A hölgy, aki kezében merőkanállal áll a gőzölgő levesnél, kimeri az adagomat.
A tányér alig-alig nevezhető mélynek.
Mire kiballagok az asztalhoz vele – merev felsőtest, rezzenéstelenre merevített, könyökben behajlított karok - a leves fele a kövezeten landol.Mindkét hüvelykujjamon jelentéktelen, ugyanakkor kellemetlen égési sérülés.
Megeszem a maradék három kanál levesem, és újra sorba állok.
Másodszorra több marad a tányéromban. Hiába, a gyakorlás.
