Sorozatban közöljük azt a svájcból kapott kitűnő anyagot, amely elsősorban a Spartacushoz kötődő történeteket mesél el; de sokat elárul az 1950-es évek magyar történelméről és társadalmi viszonyairól is. A szöveget változtatás nélkül közöljük. A szerző Besse Lajos (Lulu), aki több egykori vitorlázótárásának visszaemlékezéseit is közli. A történetekben jónéhány (egykori) vitorlázó neve is előkerül. Köszönet a szerzőnek, és azoknak, akik az anyag közlését lehetővé tették.
Hihetetlen történetek - Epizódok a balatoni vitorlás életből -1950-1956 (VII. rész)
(az első rész itt!, a második rész itt!, a harmadik rész itt!, a negyedik rész ITT!, az ötödik rész ITT!, a hatodik rész ITT!)
Esti továbbképző tanfolyam
A Keringő név fogalom volt a Balatonföldváron vitorlázó, illetve nyaraló fiataloknak az 50-es években. A napsütéses, kellemes nyári nappalok után, az esték izgalmas, kalandokat ígérő zenés találkozói sok-sok barátságnak, szerelemnek adtak lehetőséget.
Gallai Elzie a „töltött galamb” dizőznek hangjai ma is visszacsengnek emlékezetemben:
Fán van a citrom nem pedig a pult alatt
ember húsért állnak sorba a vadak
ÜB titkárt nagyfőnöknek nevezik
az ellenséget éberségből megeszik.
A telepen este 10 órakor takarodó volt, mindenki ekkor már a sátorban, takarója alatt úgy tesz, mintha álomra szenderült volna. Iván bácsi negyed tizenegykor végigjárja a sátrakat és ellenőrzi, hogy a renitensek betartják-e a szabályokat. Természetesen valamennyien eleget tettünk ennek és ágyban voltunk egészen fél-tizenegyig, amikor is Iván bácsi is álomra (vagy valami másra) hajtotta a fejét.
Mi renitensek ekkor Sekli kutyával együtt útra keltünk a Keringőbe. Az volt az esti torna, amit parkett helyett a kőpadlón roptunk. A Földváron üdülő mamák, lányukkal együtt jelentek meg esténként, szívesen látva a kislányukat felkérő daliákat, akik mi voltunk a renitensek.
Ránk nem a mamánk, hanem a Sekli kutya vigyázott, aki hazamenetelünkig – ami hajnali 2-3 óra körül következett be – figyelmesen nézte, ahogy ugrálunk, vagy éppen „beájulósan” simulunk a felkért hölgy bájaihoz.
Számomra különösen emlékezetesek voltak az olyan időszakok, amikor Füreden ifi, vagy női bajnokság volt, mert ekkor „Iván bácsi” nem volt a telepen, így a Keringőben megismert hölgyet másnapra, egy kellemes vitorlázásra lehetett meghívni, és a történet tovább folytatódott.
Hátsó bejárat a Telepre
Az alábbi kép úgy van, hogy volt, aki cipőben kelt "át a rozson", volt, aki bátran és meztéláb. Jákó bátran elöl, vezette az átkelést, cipőjét jobb kezében lóbálva. Lulu fogta a cipőit és Maryll kezét, nehogy Kacsa bravúros lábemelése közben elmerüljön. Bókay Zsuzsi a jobbszárnyon cipőjét fogva óvatosan lépked. Középen Bazsó Lenke cipőivel a nyakában és fogja a mögötte átkelő, talán Fejér Zsuzsi lábát, aki ugyancsak cipőstül vágott neki az ingoványnak. Miért jöttünk arra? Mert a sétányon és a mólón lusták voltunk körbesétálni, levágtuk a sarkot, a víz ilyen alacsony volt, így egyenest a Telepre érkeztünk vacsora után, amit valószínűleg a felső Honvédüdülőben fogyasztottunk el. Hogy ki fényképezett? Fogalmam nincs.
Persze a vízen gázoló hazatérésnek másfajta előnyei is voltak, különösen egy kiterjedt esti mulatozás után. Nem csak a lehűlés, hanem a sötét girbe - görbe utakon váró baleset veszély (hasra esés) elkerülése. is. (Úgy emlékszem, az átkelésnél, éjszaka nem volt kimondott ruha kényszer.)
Nagyon érdekes a képen látható női egyen-ruha (blúz) története is. Ez is Iván egyik fontos határozata alapján került forgalomba. (Reméljük, hogy van egy hivatalos (női) elmesélő ehhez a történethez is.
A dolgok melós oldala 
Valaki egyszer azt kérdezte - azt hiszem nagyra becsült szerkesztőnk, Lulu - „Abban az időben, hogy volt, hogy a telep mindig rendes és tiszta volt? Ki tartotta karban?”
Úgy látszik volt, akinek elfelejtésre volt oka, valószínűleg nem vett részt eleget, ami mélyebb nyomokat hagyott volna dolgos lelkén, hogy mi magunk dolgoztunk, de hogy!
Nocsak aztán van, aki gereblyézik is, tán csak nem én vagyok? Azt hiszem, ott szerettem meg a gereblyézést, de ki kérdezte, hogy mit szeretünk csinálni. Mindig lehetett a rossz és a rosszabb között választani.
Az volt a szerencsés sporttárs, aki a legrosszabbat szerette valami perverz okból kifolyólag, mert azokra a munkákra nem pályázott senki.
Aztán ott vannak a további vitorlázással kapcsolatos munkálkodások, amit bizony csak szép füvön lehet űzni. Valaki azt a füvet is gondozta, nem hiszem hogy akár Bolcsi, akár Pali bácsi fűnyíróval működtek volna.
Emlékszik valaki valami fűápolásra? Mi nem.
Illusztráció nélkül is vannak emlékeink a munkálkodásokról.
Vagy azok elkerüléséről.
Volt egy kedves szőke testvérpár, egy fiú egy lány, név nélkül (a szerkesztőségben a nevek állítólag ismertek), akik remek síelők voltak, talán részben úgy is kerültek a szakosztályba. 
Ők meglehetősen rühellték a munkálatokat, amiket Iván ránk sózott.
Így aztán kitalálták, hogy ha mindig futnak a telepen (ami jó a nyári száraztréningnek is a sízésnek!) akkor senki soha el nem kapja őket, hogy kicsi robot itt, kicsi robot ott.
Ez jobbára mindig be is vált nekik.
Egyszer volt, hogy óriási vödrökkel felszerelkezve indultak neki a futásnak, és ha jól emlékszem, de ez nem, biztos, bárki megcáfolhatja, és más magyarázatott adhat, pláne a két delikvens, akik eddig már biztos magukra ismertek, Iván elkapta őket és az eredmény azt volt, hogy ültek egy, egy fa alatt és sikálták a fa törzsét.
Munka ide, munka oda öröm volt lemenni a telepre. Ott elfelejtettük a vad sztálini idők nyomását, amit mindannyian vagy az iskolában, vagy az egyetemen, vagy a munkahelyeken kiálltunk hétközben.
Ott volt a saját és különbejáratú földi Paradicsomunk.
(az első rész itt!, a második rész itt!, a harmadik rész itt!, a negyedik rész ITT!, az ötödik rész ITT!, a hatodik rész ITT!)
FOLYTATJUK!
