Sorozatban közöljük azt a svájcból kapott kitűnő anyagot, amely elsősorban a Spartacushoz kötődő történeteket mesél el; de sokat elárul az 1950-es évek magyar történelméről és társadalmi viszonyairól is. A szöveget változtatás nélkül közöljük. A szerző Besse Lajos (Lulu), aki több egykori vitorlázótárásának visszaemlékezéseit is közli. A történetekben jónéhány (egykori) vitorlázó neve is előkerül. Köszönet a szerzőnek, és azoknak, akik az anyag közlését lehetővé tették.
Hihetetlen történetek - Epizódok a balatoni vitorlás életből -1950-1956 (VI. rész)
(az első rész itt!, a második rész itt!, a harmadik rész itt!, a negyedik rész ITT!, az ötödik rész ITT!)
Vihar, ahogy a fürdőzök látták
Valóban sosem az igazi dátum a lényeges, de minden valószínűség szerint, ez a vihar, amire voltak már 1956-os és 1953-as utalások is 1954-ben történt, ha nem, hát nem is fontos.
Korán indultunk, ha jól emlékszem egy füredi versenyre, de minthogy senki nem ért oda, ügyünk szempontjából mindegy, hogy Almádiba, Alsóörsre vagy Fűzfőre készültünk-e.
Abban az évben Jákó Jutkával versenyeztem, és a sajnos sokaktól irigyelt orlon vitorlánkkal vágtunk neki a kis Balatonnak. Már majdnem a tihanyi csőben voltunk, amikor láttuk, hogy az ég készül leszakadni. Az északi partról fekete felhők tornyosultak, messze, ugyan messzire már ellátni sem lehetett, porzott a víz. Az álmoskönyv szerint sem ideális felkreuzolni az északi partra ilyen időben. Sőt vásznakat fenthagyni sem életbiztosítás. Így ami volt lerángattuk és hátat fordítva (hogy ne is lássuk) a feketeségnek, az egyre magasodó hullámoknak, a porzó víznek, Zamárdi felé vettünk irányt. Mintha urai lettünk volna a helyzetnek. Hah! A hullámok egyre csak hosszabb siklásokra emelték kalózunkat, mi középen elosztva próbáltuk az egyensúlyt tartani egész sikeresen.
Láttunk hasonló hajókat hasonló helyzetben ugyancsak Zamárdi felé siklani. Előttünk volt Haán Bandi, Haán Pisti bátyja, ha jól emlékszem Witzmannal (?). Nem tudom mi volt Witzman keresztneve. Bandi öreg kalózos vízi róka volt, de kis fiatal legénysége igen csak kezdő. Az addig izgett - mozgott a hajóban, hogy már a leszerelt hajóval sikeredett felborulniuk. Ennek már nem volt fele sem tréfa, mert Bandi hadisérült volt az egyik lábára, bicegve járt, ha emlékeztek. Minthogy útba estek, szó szerint, nem kis erőfeszítéssel, de felszedtük őket a mi kalózunkba. Mondanom sem kell Bandi mászott be másodiknak hozzánk. Így aztán négyesben folytattuk az eszeveszett gleitolást Zamárdi, illetve már Szántód felé, ahol a gyermeküdülő nyaralói úttörő nyakkendőben nézték valami fedettebb helyről a vízen történő eseményeket. Csak egy vízszintes piros csíkot láttunk, akkor még nem tudtuk, hogy az mi.
Olyan volt ez a menet, hogy ne nézz hátra, jön a farkas. Ahogy egyre a sekélyebb vízre érkeztünk annál nagyobbak lettek természetesen a hullámok is. Aztán csak hátranézve láttuk, hogy ez a következő már nem fog a hátára venni, hanem elmerít. Így is lett, óriási kavalkád, a hajó elmerül, szépen álló árboccal elsüllyed, hamar elkerülhetetlenül elfekszik. Csak négy köpködő fej látszik, mindenki megvan, van, aki jobban tüsszög, köpköd, mint más, de ennek ott még nem adtam kellő jelentőséget. Mindenki megfog valamit a hajón, hogy azzal együtt közeledjünk a parthoz, a fövenyhez.
Egyszerre csak még jobban átfordul a hajó az árboc beakad a homokba (később ezt úgy neveztük, ha láttunk egy 470-est, FD-t, vagy kalózt fekete árboc csúccsal feszíteni, hogy “iszapmintát vett”). Itt már nem volt mese, a hullámok minket is taszítottak a part felé, elengedtük a hajót. Akkor ért életem egyik nagy meglepetése, versenyzőtársam nem merte elengedni a hajót, úgy kellett elrángatnom. Azonban pillanatokon belül talajt éreztem a lábam alatt. Jutka összegömbölyödve általam rángatva nem mert kiegyenesedni. Addigra Bandi is és versenyzőtársa is álltak, illetve előregörnyedve gyalogoltak a part felé az egyre alacsonyodó vízben és kiabáltak hátra nekünk, hogy: “Gyertek már”. Mentem volna már de Jutka teljes pánikban volt, én üvöltöztem vele, “Tedd le a lábadat, állj le, alacsony a víz, majdnem a parton vagyunk már!”, de ö csak összegömbölyödve lógott a nyakamon. Végre aztán már ilyen formában is érezte, hogy talaj van alattunk, és végre, változatlanul az életéért küzdve belém kapaszkodva kievickéltünk a partra. Még ott is eltartott nekem egy darabig, hogy rájöjjek, hogy nem tudott úszni.
Partra érve a piros csík szétesett és megannyi gyerek piros úttörő nyakkendőben rohant felénk, felnőttektől, táborvezetőktől kisérve. Itt már olyanok is voltak, akiknek "szerencséjük” volt és nem felborult hajót vártak partra érni, mert jöttek azok is szépen sorban. Mienk is megérkezett, amint nem nyomtuk le négyen kapaszkodva, az árboc kiszabadult a fövényből és a hajó szépen (!) partra ért. Rögtön a vitorlákat kezdtem kutatni, a nagyvitorla szerencsére benne volt a bummban, így nem lett semmi baja, azonban a fokk, amit Jutka szerencsétlenül minden sarkán gondosan kikötött – elúszott -. Elúszott az orlon fokk… Ez volt a másik nagy kaland ebben a szerencsétlen viharban. Mi azonban megmaradtunk!
A gyermeküdülő orvosa pillanatok alatt az összes oda kivetetett sporttársnak benyomott egy - egy koffein injekciót és kényszeríttet, hogy lefeküdjünk a tornácukon lévő priccsekre. De hogy ez miért kellett, mire volt jó, ma sem tudom, de mindenesetre nem örültünk neki. De aztán egyszerre csak hangokat hallunk, szüleim hangját, akik izgatottan keresnek minket.
“Hát ezek hogy kerültek ide”, mondom magamban, aztán felkeltem kényszerpihenőmböl és megtaláltam őket, amint éppen egy katonai teherautóról ugráltak le a Bókay szülőkkel együtt, vagy csak talán Árpád-bácsi volt és Lili-néni nem, ez már nem tiszta. Minthogy nekik biztosan kettő de lehet hogy már három gyerekük is vízen volt, lehet, hogy volt olyan a háromból, akik a rév másik oldalán evickéltek ki és ott volt mamára szükségük (?). Az én mamám, akit mindenki ismert arról az oldaláról is, hogy nem volt tipikusan teherautóról leugráló alkatú, ezúttal mégis csak leugrott szemem láttára és rohant felém persze. Nem igen hitték el, hogy mindannyiunknak, akik ott voltunk partra vetődve semmi baja nem lett és vidámságunkat sem vesztettük el. Ehhez Haán Bandi felejthetetlen humora (ily esetben akasztófa humora) nagyban hozzájárult. A teherautó rögtön el akart minket Földvárra vinni, de mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy előbb a hajókat és szerelékeket biztonságba tegyük. Mi győztünk és az addigra partra ért hajókat leszereltük és a helyiek engedélyével lekötözve, valahol valahogy ott hagytuk. Aztán mi is csak hazaértünk a szülőkkel együtt. Hozzá kell tennem, nem volt hideg, a Balaton is meleg volt, nem fáztunk, senki nem fázott meg, nem lett beteg hiába sopánkodtak felettünk a jóindulatú úttörő üdültető káderek.
Ez volt az az emlékezetes hétvége, amikor Iván sem volt otthon, első külföldi útjukra kísért versenyzőket Olstynba, Lengyelországba. Ennek ellenére így utólag is meg tudom állapítani, hogy minden a legfegyelmezettebb formában zajlott le.
Az Auróra örömcirkáló hajónaplója
Nagyhajós Log, (hitelesített másolat a Balatoni Királyi Levéltár titkos pincéjéből (Napa Valley, CA. USA). Sajnos csak három oldal maradt meg a történelem részére. Másfajta személyes feljegyzések, kockás papíron, biztosan elkallódtak. Az akkori hatóságok amúgy se tartották volna példaszerűnek, a fiatalságnak ezt a fajta hibátlan erényi fejlődését.
(az első rész itt!, a második rész itt!, a harmadik rész itt!, a negyedik rész ITT!, az ötödik rész ITT!)
FOLYTATJUK!
