Sorozatban közöljük azt a svájcból kapott kitűnő anyagot, amely elsősorban a Spartacushoz kötődő történeteket mesél el; de sokat elárul az 1950-es évek magyar történelméről és társadalmi viszonyairól is. A szöveget változtatás nélkül közöljük. A szerző Besse Lajos (Lulu), aki több egykori vitorlázótárásának visszaemlékezéseit is közli. A történetekben jónéhány (egykori) vitorlázó neve is előkerül. Köszönet a szerzőnek, és azoknak, akik az anyag közlését lehetővé tették.
Hihetetlen történetek - - Epizódok a balatoni vitorlás életből -1950-1956
A magyar tengeren, amely még ma is a Balaton, a sikeresen elveszített háború után (1945), a népi demokrácia segítségével (?) egy érdekes sportág kezdet el vadon csirázni, a vitorlázás. A társadalmi élet a háború után nagyban (de)formálódott. Az értelmiség egy negatív jelző lett, az értelmetlenség, a párttagság és az egyenruha (katona, rendőr, stb.) az életben való előrehaladás fontos tényezőjévé vált. A tanulás és az egyetemi képzés mindannyiunk részére, ahol a nagypapa, vagy a papa nem pont szénlapátolással kereste meg a napi betevő falatot, szinte áthidalhatatlan akadályok leküzdésére kényszerített. Az egyedüli lehetőség, ami a szellemi és testi erőink felmérésére maradt, ha nem volt szénpor a körmöd alatt, az a sport volt. Ilyen kacifántos idők alatt (1950 - 1956) összejött egy sokszínű, lelkes de elégé különleges, vegyes nemű és vegyes korú csapat, akik magukat, mint földvári Honvéd Vitorlás Szakosztálynak nevezték.
1956 őszén, nagyobb része ennek a szakosztálynak is kirohant az országból, hogy meghódítsa a sós vizű tengereket is. (Tudomásom és ismeretem szerint mindnyájan megállták a helyüket, vitorláztak, senki sem fulladt a tengerbe, és aki màr örökre elbúcsúzott, àgyban és párnák között zárta le az utolsó érvényes futamját)
Honvéd Sport Egylet (HSE) - (Miért, hol, mikor? Versenyzők, tagok, titkosrendőrök és segédkezők.)
Én, Besse Lajos (Lulu)
Én (Lulu) tulajdonkèppen a Honvéd Sportegylet alapító tagjai közé tartoztam, mivel az 1950. környékén a Honvéd evezősöknél húztam télen (a sportcsarnok pince-medencéjében) és nyáron, a margitszigeti Duna-ágban, kettesben és négyesben a lapátot.
Egy ilyen téli edző-este után, a tiszti kaszinóban kajálva, valaki megkérdezte tőlem, hogy tudok-e síelni? Hogy ez a Dolesch Ivàn volt nem tudom, mert a társaság mindig olyan menők, mint Puskás Öcsi dumáját hallgatták tátott szájjal. Ez az ismeretlen pasi (Iván) mondta, hogy egy sí-edzésre (?) vár a fogaskerekű mögött lévő sportházba (ex. Golfklub). Az edzés (hó hiányában) a svábhegyi ködben, nagy erdei rohangálásból állt. Iván szerint-az evezős tüdőmmel, rohangálásban nagyon tehetségesnek talált és egy héttel később màr előkelő testre szabott Honvéd ruhában síeltem a Normafánál.
A gimnáziumi osztályomból Litkey Janit is elhoztam bemutatni. Iván öt is felvette, mert egy ifjúsági sí-csapatot akart összehozni. Bókay Andy, Kozma Ottó és mi ketten voltunk az ifi síbajnokok egy pár rövid évig. Iván gyors eredményekhez szokott, így fellépése a síelők között nem szerzett sok barátot. Kifúrták, mint sí-oktatót és leváltották. Mivel fiatal lett volna a nyugdíjra, elkezdte a Honvéd Vitorlás Szakosztályt Balatonföldváron szervezni. A síelő ifi-csapatot, mondván télen síel, nyáron majd vitorlázik, átvitte magával Földvárra. (Gondoltam úszni és evezni tudok, nagy baj ebből már nem lehet). Mi fiatalok lassan kicsúsztunk az ifjúsági korhatárból, így öreg, rozoga vitorlázok (25-30 éves) ellen kellett a balatoni versenyeken harcolnunk. A sátortábor és a reggeli torna (meg az esti táncpartik) tartottàk az életet (és a kondíciót) bennünk.
A hivatalos rész következik:
A HSE (Honvéd Sport Egyesület) igazolványomban (Sorszám 3217) a tagság kezdete 1950. január 1. Valószínűleg az Ivánnal való vacsorai csámcsogás 1949. november havában történt. Az evezős időből nem maradt írásos hagyatékom. (Vagy elhasználódott, mint WC-papír) (Lulu)
Balatonföldvár
1949 júliusában Balatonon vitorláztam – rendőrségi engedéllyel. Ugyanis áprilisban szabadultam az Internáló Táborból, amit automatikusan rendőri felügyelet követett. Egyik megkötése volt ennek a kedvességnek, hogy Budapest területet csak külön engedéllyel hagyhattam el. Ezt megkapva kibéreltem Méray Horvath Endi 22 csata cirkálóját (“Lucifer”) s vagy két hetet végre nyaraltam és vitorlázhattam ismét. Hárman voltunk, az egyik Kolossváry Géza volt, akivel egyetemre jártunk együtt, amíg 1948 nyarán ki nem rúgtak mindkettőnket. Géza akkori főnökét az egykori Textilgyárban Dolesch Ivánnak hívtak. A cirkálás alatt Földvárra is elkerültünk (én életem majdnem összes nyarát Zamárdiban töltöttem, ahol Nagyapám 1902-ben építette az első villák egyikét, ami ma is áll) s futólag találkoztunk a Honvéd Vitorlázó Egylet néhány tagjával.
A második balatoni hét kezdetén kaptam meg Apám táviratát, hogy behívtak katonának. Egy júliusi éjszakán Szemesről vonultam be egyenesen a Gábor Áron laktanyába, ahol a második vagy harmadik napon találkoztam Telegdy Pistával, aki szinten baka ruhát viselt. Ez a “kellemes” professzionális társas kapcsolat Pistával pontosan kettő és fél évig tartott különböző laktanyákban.
Sikerült túlélnünk az első heteket s valahogy megtudtam, hogy a Honvéd vitorlázok vezetőjét Szentkuty alezredes elvtársnak hívják. Az is kiderült, hogy valahol a Hűvösvölgyi úton van az irodája, s egy délután, egy néhány órára ellopott, (miután Pistával mindketten gépkocsi vezetői oktatok voltunk) Néphadsereg tulajdonába került Dodge segítségével megkerestem az “alezredes elvtárs” irodáját és elrebegtem, hogy milyen ügyben zavarom. Az “elvtárs” tíz mondat után rögtön letegezett, búcsúzóul leparolázott, s biztosított, hogy elintézi a lehetőséget, hogy még a nyár vége fele lemehessek Földvárra.
1949 nyár végen volt ez, s ma is előttem van a kép, amikor késő este baka ruhában első alkalommal bandukoltam le a telepre lejelentkezni Haán “edző elvtársnál.” A nagy épület hátsó bejáratnál balra volt egy aránylag kis szoba, amiben állt három emeletes vaságy és a következő percekben az alábbi “elvtársakkal” ismerkedtem meg:
Haán Pista, Krivátsy Ádám, Konrád Ádám és Szabolcsi Jóska. Kiszelyi Pali is volt időnként, amikor átjött Füredről kalapáccsal verni be a rézcsavarokat.
Hát így kezdtük Telegdy Pistával együtt. Ez volt a HVE amit néhány nagyon kedves régi tiszt alapított (Szentkuty Kutya, Tölgyessi Jóska, Herman János, Balogh Tuta és sok akiknek nevére én már nem emlékezem) meg jónéhány, nagypófajú komcsi tiszt akiket utàltunk, de haptákba kellett állnunk. Bár Haán Pista régi és jó versenyző volt, az Egylet azonban messze nem versenyzésre, hanem szórakozásra alakult a Néphadsereg pénzén, miután egyszerűen birtokba vették az egykori Királyi Jacht Club-ót, s lefoglaltak egy csomó elzabrált hajót is. Így került például Bókay Áka sógorom O-yolle-ja, a híres “Fababa” is a Clubba.
Haán Pista sztározott s így “lett” a Clubnak három sztárja. Ha jól emlékezem # 2895 volt a “Honvéd”, # 2896 volt “Hajrá” és # 2897 az “Előre”. (A nevek kitalálásához komoly fantázia kellett.) Haán Pista vitte a “Honvéd”-ot, enyém volt a “Hajrá” (később a “Pegazus”, miután újságíró voltam) Kutyáé volt az “Előre”. (A „Honvéd”-ot később Szemes Dodó vitte Dolesch Ivánnal. Az én legénységem Telegdy Pista volt az elsö két év alatt. Akkor már H.S.E. név alatt újabb, és jobb sztárok érkeztek, így Ő is kapott egy sztárt, és Törpe című öccsével vitorlázott. Nekem először Molitor Sanyi (Molo) majd később Balas Micu volt a legénységem. Micu “jakumo” volt, a híres Magyar haditengerészet illusztris tagja (alias folyamőr), aki Bognár Dazsival, Szögessel és Bindner Pityuval együtt került Földvarra. Molitor Sanyi nálam jóval idősebb volt, Iván barátja és lényegesen jobb volt a havon, mint a vízen. De kedves, udvarias úriember volt.
Mint fentebb írtam, Dolesch Ivánt Kolossváry Gézán keresztül ismertem meg, s egy nyáron kibéreltem tőle a 25-os “Ahti” hajóját. Híres hajó volt, Iván ezzel borult egy Földvár – Keszthely-in, amikor felesége másnapig kapaszkodott a felborult hajóra, s közben legénysége megfulladt. Iván, aki eredetileg sí és kajakedző volt, beleszeretett a vitorlázásba s ezt remélte, mint fő foglalkozást. Én akkoriban már szakosztályvezető helyettes voltam Kutya mellett, Géza volt az intéző. A HSE erősíteni akarta a szakosztályt és szó, szót követett, Ivánt össze hoztuk a nagykutyákkal, akik a HSE központban ültek, s végül is alkalmazták. Így lett Ivánból vitorlás edző, s most már csak a versenyvitorlázást kellett megismerni, megtanulni, aztán kielemezni és megteremteni a tematikát. Ezt a kiképzést Szemes Dodo adta, akinek Iván több évig volt a legénysége.
Balatonföldvári Kikötő
Aránylag jól védett és kellemes hely volt. Ez a mi korunkban, az 50. években, különösen a nagyobb hajók kikötési manővereiknél fontos volt, mert a beépített vagy akárcsak hátul ráakasztott hajómotor a Balatonon ismeretlen fogalom volt. A Galambsziget és a Jegenyefasor a telep mellett, szinte az összes irányból biztosított egy pár csendes négyzetméternyi vízfelületet, a vászon leeresztésére és a kikötés előkészítéséhez. Ennek ellenére a (kő) mólóhoz való kikötés, "húzd meg, ereszd el" jelenetei mindig nagyobb létszámú közönséget (bámulókat) szórakoztattak. A hajó orrával való felfutás és az utolsó 3-4 méter volt a legizgalmasabb része a filmnek. A bátrabbak nagy lendülettel közeledtek és technikai fékezéssel (vízbe lógatott vödrök, lapát, beleesett és kapaszkodó legénység, stb.), az igazi folyamőri kiképzésűek, pedig a lassan már hátrafelé távozó hajóból nagy távolságú kötélvetéssel próbálták a partot elérni.
Kiszely Pali
Tulajdonképpen a telep (ma azt mondanàk a Vitorlás Club) mindig tele volt nélkülözhetetlen, igen fontos emberekkel. A mellett, hogy mindenki saját magát nélkülözhetetlennek tartotta, voltak még ennél is sokkal nélkülözhetetlenebbek. Ilyen volt Kiszely Pál, a vitorlás hajók, építője, kezelője, javítója és amúgy is született ezermestere. Egy páran állandó és visszatérő barátságot kötöttek vele a törött árbocok és kormánylapok segítségével. Amúgy a latnik rugalmasságáról és beállításáról is (különösen, ha pár perccel előbb kirepült a latni-zsákból) is szívesen tartott előadásokat. Ö volt ősszel az utolsó, aki elhagyta a telepet, (miután a hajókat a téli alvásra a földvàri kertekbe beállítottuk) és tavasszal az első, aki megérkezett a hajók előkészítéséhez és a vízre helyezésre. A fahajókra amúgy is jellemző volt, hogy a palánkok között addig ömlött be a víz, amíg a fa a nedvességtől megdagadt. Így többször kellett a vízre tett hajókat másnap reggel a kikötő fenekén keresni. Az időjárástól függetlenül a hajók előkészítése màr áprilisban, nagyban zajlott. Ez az alábbi képen is látható. (Lulu)
Versenyek, zsűri, start Földváron 
A Balatonföldvàri versenyeknek számos előnye volt a Balatoni vitorlás sportolok és különösen a Honvédesek részére. A kikötő mai szemmel nézve szinte üres volt. Így minden távolból jött vendéghajó helyet talált a kényelmes kikötésre. A mi kishajós részlegünk átadta a helyét a nagyobb tőkésosztályoknak (20-75m2) a mólónál. Az indító torony és az ünnepélyesen felzászlózott árboc mellette, még a hithű pàrttagokban is sportos lelkesedés állt elő. A nézőközönség amúgy eléggé vegyes volt, többnyire nem Balaton menti emberekből szedődött. (A régi szállodák és a nagyobb magán villák, ezekben az években mind népvagyonná váltak, és mint munkásüdülők szerepeltek. A déli part a kimondott sekély vízzel amúgy is, az úszni nem tudó dolgozok (elvtársak) üdültetésre egészséges hatással volt.)
Akkoriban a versenyek indításához való felszerelés aránylag egyszerű de hatásos volt. Egy A nehézsúlynak számító csillaghajók kézzel pumpálható köd-duda, a perces időjelzésre, egy réztölcsér az utasítások és irányítások ki kiáltására, és egy nagy kaliberű jelző pisztoly a startlövésre. Iván egy stop-órával és két, három női segítséggel aránylag simán és szakértően csinálta a hajó osztályok indítását. Egyszer egy ilyen startnál Kutya (szakosztályunk elnöke, alezredes és a Hungária nevű hajó ismert és szeretett kormányosa szintén felkapaszkodott a lépcsőn az indító toronyba. Iván röviden és büszkén elmagyarázta neki a jelző pisztoly működését és a kezébe adta a következő startlövéshez a fegyvert. Persze senki sem gondolt arra, hogy a fegyverek biztos használata a katonaságnál és a sportolóknál ellentétes szemszögből vannak bírálva. A sportindító nyújtót kézzel a levegőbe lő, Kutya, mint hivatásos katona a pisztolyt a földre célozva sütötte el. A következő hajó osztály ugyan sikeresen elindult, de a torony vaslépcsőjén ülő vitorlásbarátunknak, a szegény Misinek egy pár hajszála a lövésnél azonnal leégett és egy pár napig utána is fehér turbánnal, mint az első magyarnyelvű arab vitorlázó járt dolgozni.
Egy másik vidám jelenet, megint Kutyával és a Hungáriával történt, méghozzá egy túraversenyen. A versenykiírást aránylag egyszerű volt értelmezni. A startbóját és az összes többi bóját zöld vagy vörös zászlószín szerint óramutatóval vagy ellene kellett kerülni. A start amúgy is ritkán adott fel nehéz problémákat, mert az előtted startoló osztályt kellett csak követned. A Hungárián négyen vagy öten vitorláztak le fel a móló előtt és vártak a startra. A versenypálya, egy írányitó bójával Tihany előtt, Földvàr-Füred-Földvàr szakasz volt. Az ő osztályukban csak három hajó indult. A zsűri döntése szerint a vitorlásoknak, a móló előtt a startvonalat délnyugati irányba (Keszthely felé) kellett keresztezni. A startlövés eldurrant és a három hajó közül kettő Keszthely felé és egy, a Hungária, egyenesen a logikus irányba, Tihany felé indult. Nagy kiabálások és mutogatások után ők is visszafordultak és szabályosan áthajtottak a startvonalon. Egy pár óra elteltével felbukkant a Hungária a horizonton, és mint első az osztályukban előírásosan megint átfutottak a célvonalon. Kutya mint vitorlázó és az egész Hungária legénysége állandóan a baráti hangulat és önzetlen segítőkészség elismert középpontja volt. (Lulu)
FOLYTATJUK!
