A Villám (E30) története - Szerző: Kő András
Újabb fénykorát éli napjainkban a balatoni vitorlásélet.
Nagy, tőkeerős cégek gondoskodnak a hét végi futamokról.
De nem volt mindig így.
Az alábbi történet – amelyet Kopár Istvántól, a Balatoni Hajózási Rt. egykori igazgatójától, a földet körülhajózó ifjabb Kopár István édesapjától hallottunk – jól illusztrálja az újrakezdés furcsaságait.
A fűzfői kikötőből vitorláztak a három vállalati kalózzal Balatonföldvárra a negyvenes évek végén. Éjszaka indultak, hogy kényelmesen elérjék a másnap délutáni vitorlásverseny rajtját. Öltözetük a hajógyári festők munkaruhája, amely a rárakódott festék miatt kiváló védelem volt a víz ellen. A kikötés után még szunyókáltak egy kicsit, hogy aztán egy érces férfihang ébressze fel őket.
A parton nagy termetű, kopaszodó férfi közeledett – pizsamában. Jobb és bal keze felől egy-egy apró gyerek. A férfi egy darabig bámulta a mit sem sejtő, alvó legénységet, majd hirtelen felkiáltott:
– Sto eta Meszhart?
A kikötött három viharvert kalóz – a Manó, a Szigliget és a Bakony – oldalán ugyanis ott díszelgett a tulajdonos neve, a Meszhart (Magyar–Szovjet Hajózási Részvénytársaság) felirat is. A férfihang hallatán vezetőjük, akit maguk között csak Kormányosnak hívtak, azonnal a partra ugrott, és kézzel-lábbal igyekezett elmagyarázni az idegennek, hogy ez itt az említett vállalat flottája. A kopaszodó ember kihúzott derékkal, öntudatos mozdulatokkal közölte, hogy márpedig ő Krutnyikov elvtárs, a szóban forgó vállalat vezérigazgatója, és a szabadságát tölti a Balatonon.
Normális esetben ilyenkor egymás nyakába borulnak a felek, de ezúttal másképp alakult a helyzet. A pizsamás vezérigazgató ugyanis egyszer csak elkomorult, és élénk gesztusokkal felháborodásának adott hangot, hogy az általa vezetett hajózási vállalat balatoni vitorlásparkja ilyen ronda és vacak hajókból áll. Hirtelen mozdulattal a magasba emelte mutatóujját, és a beljebb horgonyzó mahagónivitorlás felé bökött.
– Ilyen hajók kellenek nekünk! – mondta parancsolóan és vészjóslóan.
Kormányos csendesen válaszolt:
– Ilyen most nincs.
A pizsamás ember összevonta szemöldökét, órájára nézett, elgondolkozott, majd megszólalt:
– Kilenc órára jöjjön a szállásomra, és addig szerezzen egyet! – majd sarkon fordult, megrángatta a gyerekeket, és már viharzott is el.
Izgalom lett úrrá a kis csapaton. Vélhették, hogy álmodják, amit hallottak. Mindenesetre a helybéli vitorlázók segítségével sorra vették, hogy mely hajók jöhetnek számításba, és végül úgy döntöttek, hogy a Siófokon állomásozó Európa–30-as Csurika a legalkalmasabb.
A vezérigazgató szállása előtt hatalmas Buick parkolt, a sofőr éppen takarította. Odabent terülj asztalkám volt mindenféle földi jóval. Az elvtárs – a felesége, a tolmácsnője és a gyermekei társaságában – éppen reggelizett. A nők pongyolát viseltek, de inkább voltak meztelenek, mint felöltözöttek.
Krutnyikov reggelivel kínálta a festékes öltözetű sportembert, no meg az elmaradhatatlan pálinkával, természetesen vizespohárból. Ezután kiadta a jelszót:
– Indulás!
Kormányos szerényen érdeklődött, hogy nem váltanak-e ruházatot, de a válasz egyértelmű nem volt. A Buick kényelmes autó, nem zötyögött, miközben vitte Siófokra a pizsamás igazgatót, a gyerekeket, a pongyolás asszonyokat és a festékes öltözetű vitorlázót. A hajóüzem bejáratánál a portás nagyot nézett, amikor meglátta a cirkuszból szalajtott társaságot, de az orosz szavak hallatán nem állta útjukat. Az egyik fahídhoz kötve ott ringott a kiszemelt hajó, amelyet tulajdonosa, Tóni bácsi 22 ezer forintra tartott. A próbaút során – amelyen a Buick valamennyi utasa részt vett – Kormányos tüzetes vizsgálatnak vetette alá a Csurikát, és megállapította, hogy a hajó nincs túl jó állapotban. Éppen ezért a kikötést követően megpróbált alkudni. Tóni bácsi azonban nem akart engedni az árból, így hosszabb vita alakult ki közöttük. Krutnyikov megelégelte a beszédet:
– Szovjet vezérigazgató nem alkuszik! – mondta. – Maga meg adjon kezet – fordult Tóni bácsihoz –, és holnapra itt a pénz.
A sikeres hajóvásárlás után visszatértek Földvárra, Kormányos pedig az akkori országos bajnokot maga mögé utasítva megnyerte a versenyt. Krutnyikov a mólón izgulta végig a futamot. Aztán figyelmeztette Kormányost, hogy másnap okvetlenül menjen el a pénzért, mert ki kell fizetni a hajót.
A vitorlázók hazahajóztak Fűzfőre. Éjszaka érkeztek meg, de Kormányos már a hajnali vonattal robogott Pestre. A Meszhart központjában, az Apáczai Csere János utcában is szovjet igazgató – Szolukin elvtárs – fogadta. Természetesen semmiről sem tudott, és a vásárlás hallatán fel volt háborodva. Fűnek-fának telefonált, de végül rátalált a megoldásra: felhívta Krutnyikov vezérigazgatót.
– Azonnal adjatok neki pénzt, és tedd a kocsiba! – dörgött a vezér hangja Balatonföldvárról.
Lett nagy mozgolódás, forgolódás, előkerült mindenféle rendű és rangú igazgató, aztán valahogy, nagy üggyel-bajjal, innen is, onnan is összekoldulták a pénzt.
A BMW is kényelmes autó, nem zötyögött Siófok felé. Az utasok – Kormányos, alias idősb Kopár István, egy vitorlázótársa és a gazdasági igazgató – kényelmesen elfértek benne. Este, amikor megérkeztek, már alig tudtak okmánybélyeget szerezni a szerződésre.
A Csurika – a Balaton egyik legöregebb, 1939-ben épült Európa–30-as vitorlása – a gyors tulajdonosváltás miatt kapta a Villám nevet. A hajó ma a Balatoni Hajózási Zrt. tulajdona.
Az MNO engedélyével
