Bagyó Sanyi "pörög ezerrel" - ahogy ő fogalmaz. Több mint tíz éve minden idejét, energiáját és anyagi forrását arra fordítja, hogy a Balatonon, sőt már egész Magyarországon működjön a vízi mentés. Nem csak a viharral, zord idővel kell megküzdenie: hovatovább a szolgálat létéért is.
Bagyó Sándorral, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának alapítójával, elnökével és lelkével beszélgettünk egy csendes, sőt túl csendes vihar előtti estén.
Yachtshop.hu:
Üzlet a vízi mentés?
Bagyó Sándor: Nézd... Van, pontosabban lehetne egy üzleti része, ami nyereséget termel. De eddig sem így volt és most sem így van. Az üzleti résznek az eszközmentéseket vehetjük és ezek éppen megfelelőek arra, hogy pótolják a nem üzleti rész, vagyis a klasszikus vízi mentés kiadásait. A szakszolgálat működése nagyon viszi a pénzt. Most így este, amikor beszélgetünk, 110-en vagyunk szolgálatban. Ezt valamiből ki kell termelni. Normatív állami finanszírozásban nem részesülünk, ezért évek óta zsonglőrködünk, lobbizgatunk. Jelenleg azon kell dolgoznom, hogy az, amit tíz év alatt megteremtettünk, ne omoljon össze.
Kérdésedre visszatérve: Jó lenne, ha világos lenne mindenki számára, hogy miből, milyen anyagi forrásokból tudjuk üzemeltetni a VMSZ-t. Ha most engem elüt a villamos, akkor nem tudom, ki lép az én helyembe itt a csapaton belül. Azért nem tudom, mert fogalmam sincs, ki tudja a működésünkhöz szükséges pénzt „összelobbizni”.
Láttad, éppen most tartottunk egy megbeszélést. Mondtam a fiúknak, hogy a július még rendben lesz, kijövünk a pénzünkből, de bizony az augusztus már nehézkes. Biztos lesz valahogy, de tudod, ez a pénzügyi bizonytalanság nem jó érzés. Én már kezdem megszokni, hogy az utolsó pillanatban jön össze a működésünkhöz szükséges pénz, de azért ebbe bele lehet rokkanni. Abnormális, hogy Európa legnagyobb taván ilyen körülmények között kelljen végezni a munkánkat.
Amit csinálunk, az üzlet is kell, hogy legyen valahol. Ezért találtuk ki az assistance szolgáltatásunkat, ami egyelőre még nem működik hibátlanul, de dolgozunk rajta, hogy jövő nyárra menjen rendesen. (A VMSZ Assistance-szolgáltatásról itt található információ.) Ezzel a szolgáltatással össze kell hoznunk évi ötven millió forintot.
Ha minden vitorlázó bead a vízi mentés céljaira évi 15.000 forintot, akkor nekünk van egy kiszámítható anyagi hátterünk. Ebben az esetben nem kell könyörögnünk az „állam bácsinak”, hogy adjon egy kis pénzt.
Hogy még egy félreértést eloszlassak: A vízimentők nem akarnak most sem, meg a jövőben sem rendészeti tevékenységet végezni. Az nem a mi dolgunk.
A vízi rendészet vezetőjével azon tanakodtunk az elmúlt időkben, hogy megint hoztak egy törvényt és se őket, se senki mást nagyon nem kérdeztek, vagy ha igen, akkor is csak formálisan. Remélem a jövőben ez nem lesz gyakorlat és most már végre van olyan erős a mi demokráciánk, hogy a szakmák képviselői majd elmondhatják a törvény megalkotása előtt a véleményüket, de úgy, hogy annak lesz is foganatja.
Én azt gondolom, ha a vízi mentési törvényt akarjuk megalkotni a jövőben - márpedig vannak ilyen hangok - akkor jó lenne a szakmát is bevonni.
Bagyó Sándor:
Megszületett a nővérem és aztán nemsokára én is.
Gyerekfejjel apu mellett úszkáltam.
Aztán apámnak volt egy hajója is, egy nagyon jó sikló; igazán gyors hajó volt.
Ezen kívül volt egy motorcsónakja is, egy amolyan vízisí-vontató motorcsónak, és azzal tanította a helyi ifjoncokat vízisízni. Apu igazi fenegyerek volt.
Közel húsz év svájci tartózkodás után viszont jött a honvágy és apu azt mondta, hogy megyünk haza.
Nekem ez jó volt. Idekerültem, ebbe az országba, ahol színeket lehetett látni és tanulni. Boldog vagyok, hogy gyerekfejjel ide kerültem. Ha kint maradunk, ma valószínűleg stempliző gyerek lennék valami hivatalban.
Nyilvánvaló, hogy azokat az előnyöket, ami a svájci állampolgárságból adódott, kihasználtam. Az egzisztenciám jelentős részét a kilencvenes években, Svájcban kerestem meg. Ma lazábban élhetek, nincs OTP-hitelem, ami nyomná a vállamat.
Amúgy az anyagiakkal nem is nagyon foglalkoztam soha, mert olyan neveltetést kaptam, hogy ha nincs pénzem, akkor dolgozni kell.
Megtanultam ezt a leckét, ma is dolgozom, és egészen addig így csinálom, amíg mozgok. Aztán ha nem, jöhet a rokkantnyugdíj. Remélem, jó sokára.
Ezt egyébként én kezdtem el itt a Balatonon, mert azt gondoltam, hogy méltatlan az, ha a vízben egy eltűnt személy van. Három szonárunk van már, amivel nagyon komolyan és jól tudunk dolgozni.
Meg kellett tanulnunk ezt is. Nem volt elég megvenni a szonárt és a prospektust bújni, meg nyomkodni rajta a gombokat. Megmondom neked őszintén, voltak sikertelenségeink. Nem egyből lettek meg a halottak. Viszont az idén nyáron eddig még olyan vízben eltűnt személy nem volt, akit ne találtunk volna meg. Volt, akit 5 perc alatt, volt, akit 12 óra alatt.
Sokan kérdezik, hogy ez miért tartozik a vízimentéshez. Elvileg nem tartozna, de nem csinálta senki. És ha mi nem csináljuk, akkor azt gondolom, hogy ilyen komolyan és ilyen hatékonysággal más nem is csinálja. Látod, ezért fontos a törvényi szabályozás, amiről beszéltem már az előbb.
Élettelen holttestet keresni az kegyeleti dolog is és ha ilyen világszínvonalú műszerezettséggel csináljuk, akkor költséghatékony. Nem kell fölöslegesen, napokon keresztül több járőrt és hajóegységet kiküldeni.
Én minden médiumban nyolc éve gyakorlatilag ugyanazt mondom, és remélem, meg is van ennek a foganatja.
Amikor elkezdtük a vízi mentést 1988-ban Keszthelyen, akkor bizony évente 40-50 halott is volt a Balatonon. Aztán ez a szomorú szám csökkent, ahogy a különböző vízi mentő szervezetek alakultak. Aki nem komolyan gondolta a vízi mentést, vagy csak a motorcsónakázás kedvéért csinálta, az lemorzsolódott. Hála istennek ezekből már alig van. A két kezemen meg tudom számolni az alibi-vízimetősöket.
A koncepciónk az volt, amikor szervezetünket, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatát létrehoztuk - akkor még Balatoni Szakszolgálat néven futottunk - hogy közösségi tulajdonban legyen minden és ne magánhajókkal csináljuk a mentési tevékenységet, hanem olyan hajókkal, amelyekről azt lehet mondani, hogy mentésre találták ki őket. Legkevésbé sem luxusyachtokkal.
Bagyó Sándor:
Ez egy teljesen egyértelmű jelzés. Azt nem értem, hogy ezt hogy nem veszi valaki figyelembe. Az engem nem érdekel, hogy melyik jelzésnél mit szabad, és mit nem. Bevallom, lehet, hogy pontosan magam se tudom. De azt tudom, hogy abban az esetben, ha villog a viharjelző, akkor óvatosnak kell lenni. Ilyen egyszerű. Az a jelzés egy nagyon jó mankó. Mert látom, és tudom, mire számíthatok.
A meteorológia ma már precízen megmondja előre a várható időjárást. Ha Horváth Ákos a meteorológiától felhív, vagy éppen én felhívom, akkor ő pontosan megmondja, hogy holnap ekkor és ekkor olyan vihar lesz, hogy máris készüljetek. És ez alapvető fontosságú a mi munkánkhoz.
De jó lenne érezni, hogy a viharjelző rendszert a hajósok is használják! Nem tudományos módon, csak józan paraszti ésszel. Ha villog a viharjelzés és az összes létező médium azt mondja, hogy fene nagy vihar jön, akkor nem kell kimenni. De látod, evidenciákat mondok. Pedig hidd el, ez nem az.
Ezen kívül jó lenne látni azt is, hogy a hajósok a hajóikhoz megfelelő biztonsági felszereléseket is párosítanának. Például kötélzetet, és a megfelelő kötélzet biztosítása során figyelnének arra is, hogy mikor kell azt cserélni. De nem szabad elfeledkezni a mentőeszközök – egyébként kötelező – biztosításáról sem. No meg a horgonyról. Olyan emberekről tudnék mesélni - leesne az állad - ha elmondanám név szerint, hogy kik nem visznek horgonyt magukkal és bajba kerülnek. Még horgonyt se tudnak dobni.
A vontatókötél is alapvető. Ha már megtörtént a baj és vontatásra vagyok kényszerítve, akkor addigra, mire odamegy a mentőhajó, már fel kellene kötni a vontatókötelet, a megfelelő helyre és módon, vagyis oldhatóan. Ez nagyon ritka. Ha hiszed, ha nem, eddig ebben az évben egyetlen ilyen eset volt, hogy mire odaértünk, a bajbajutott hajó elő volt készítve a vontatásra. Árboctörött hajó volt egyébként és amikor megérkeztünk, össze voltak csomagolva, vontatásra készen, nyugodtan, mentőmellényben várták a megoldást.
Most az általános szituáció az, hogy kimegyünk a bajbajutott hajóért és órákba telik, mire megmagyarázzuk, hogy te papa, ezt ide kösd, azt oda tedd. Ezért aztán újabban azt csináljuk, hogy nem várunk erre. Neoprene ruhában egy emberünk bemegy a vízbe, átmegy a hajóra és ő maga megcsinál mindent. Így legalább haladunk. Iszonyatos időt vesz el az, hogy a hajósoknak egy része nem ért a hajós mesterséghez. Van vizsgája, de nem ért hozzá. És én azt gondolom, hogy ezen változtatni kell.
Próbálunk példát is mutatni. Nekünk úgy hajónk nem megy ki a vízre, - akármilyen idő is van - hogy nincs a legénységen mentőmellény. Igaz, a világ legjobb és legdrágább mentőmellényét használjuk; köhögünk is, amikor baja történik valamelyiknek.
Ma már igazi csapatmunkában dolgozunk a balatoni vízirendészettel is. Napi szinten egyeztetünk és ez igazán hatékonnyá teszi a munkánkat.
A legfontosabb az, hogy megértessük mindenkivel, hogy a prevenció az igazi vízi mentés. Ez hozza meg az eredményt, nem pedig az, amikor kimennek a hősök a rettent viharban és behozzák a fuldoklókat. Utóbbi tiszteletet parancsoló dolog, de ezekre az esetekre nem kerülne sor, ha hatékonyabb lenne a prevenció.
Mi az iskolás gyerekeknél és a horgászegyesületeknél kezdtünk el tájékoztató előadásokat tartani, persze ingyenesen. Biztos vagyok benne, hogy ennek a munkának is köszönhető, hogy tartósan évi tíz alatt van a Balatonba veszők száma.
Amíg vitorlázók lesznek a vízen, addig szinte biztosan kijelenthető, hogy lesz olyan, aki egy adott szituációban hibázni fog. Éppen ezért fontos, hogy a prevenció mellett megfelelő felkészültségű és gyors reagálású vízi mentők legyenek.
Két éve elkezdtük a sürgősségi betegellátó programot a Rupert-tel. Meg kell oldanunk, hogy a Balaton mindkét medencéjében legyen ilyen hajó. A Rupert napokig áll, de aztán egyszer csak nagy szükség van rá. És néha kettőre is szükség lenne.
A magyar vitorlázás, a vitorlázó társadalom egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy akkor, amikor valaki rosszul van a vízen, ne lehessen segíteni rajta. Ezt így 2010-ben elképesztőnek tartanám.
Bagyó Sándor:
Az nonszensz, hogy a vitorlázó X millió forintos hajójával X milliós felszerelésével, X ezer forintos napi vendéglátós számlájával képtelen legyen a saját biztonságára költeni. Valószínűleg azt gondolja, hogy majd ha bajba kerül, fölhívja a vízi mentőket, azok meg jönnek. Csak mivel fognak menni? Ladikkal?
Egyértelműen az a véleményem, hogy a vízi mentőt a balatoni vitorlázóknak kell finanszírozniuk – mármint a Balaton vonatkozásában.
Nézd, éves szinten nekünk a működéshez, fejlesztéshez 300-350 millió jó magyar forintra van szükségünk. A felét már most meg tudjuk szerezni, persze rengeteg pluszmunkával. Ha lenne ennyi pénzünk, akkor télen-nyáron biztonsággal üzemelő szolgálatot tudnánk működtetni. Addig meg rettegek, hogy mikor fogy el a pénzünk.
A pénzt pedig azoknak kell betenniük a kalapba, akik rászorulhatnak a szolgálatra. Nem várhatjuk, hogy a Balatoni vízi mentést az állam közpénzből, az emberek adóforintjaiból finanszírozza. Nem várhat senki olyanok pénzére, akik talán életükben egyszer látják a Balatont.
Magyarországon még nem alakult ki ennek a hagyománya, de kénytelenek leszünk ezen is dolgozni, mert egyébként nem keveset tettünk le eddig az asztalra.
Most viszont abban a helyzetben vagyunk, hogy a létünkhöz van szükségünk erre. El kell juttatnunk az üzeneteket a hajósokhoz, – például a ti segítségetekkel. Ha nem tudatosul a felelősség - a korszerű vízi mentő szolgálat fenntartásának felelőssége - a hajósokban, akkor az egész, amit eddig felépítettünk és működtetünk, veszélybe kerül. Mert én is, meg a kollégáim is csak emberből vagyunk és előbb-utóbb bele fogunk fáradni.
Aki hivatásszerűen csinálja nálunk a vízi mentést - és jó páran hivatásszerűen csinálják – azoknak is van a második, harmadik meg negyedik állása, foglalkozása. Én is dolgozom több helyen, mert meg is kell élni valamiből.
El kell jutnunk odáig, hogy a civil szféra által finanszírozott, az állam által szabályozott civil szervezet legyünk. Mert jelenleg – mint mondtam - a törvényi szabályozás hiányzik.
Persze nem elég, ha állami szabályozás van. Mert annak úgy is kell lennie. Vannak félelmeim ez ügyben. Nagyon le vagyunk maradva hajózás, vitorlázás, pontosabban annak kultúrája ügyében. Hány szennyvízszivattyú is van a Balatonon? Mármint olyan, ahol wc-tartályt lehetne szabályosan üríteni? Én úgy emlékszem, talán láttam kettőt…
De lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen. Előrelépés van, de nekem ez a tempó lassú.
Bagyó Sándor:
Most van végre egy kabalafiguránk, egy kis fóka. Hogy miért fóka? Mert aranyos.
Azt gondoltuk, hogy a büszkeségünk, a Rupert legyen egy igazán impozáns helyen. Kinéztük a füredi móló elején azt a napozóstég-féleséget. Azért lett volna jó, mert ott sok ember látja, felfigyel rá. Ez elakadt, bár nem mondtam még le róla.
Nyitnunk kell, tudom, megmutatni magunkat. De egyelőre az alap feladatainkat is alig győzzük. És folyamatosan szükség van a felszereléseink fejlesztésére. Ez minden anyagi forrásunkat leköti.
Látod mindig visszakanyarodunk az alapvető dolgainkhoz. Sajnos nem értik meg az emberek, a hajósok, hogy mi életet ingyen mentünk. De eszközt, azt nem mentünk ingyen. Nem kell senkinek sem csodálkoznia: ha hibát követett el a hajós, az bizony pénzbe kerül. Megvannak a kőbe vésett tarifáink. Mondom, hogy kőbe vésett, de nem kőkemény. Ha megnézzük az európai országokban, hogy mennyiért mentenek eszközt, hát sehol nem vagyunk. Pontosabban: magyar színvonalon vagyunk árban. Csakhogy: az életmentés az eszközmentésből befolyt pénzből is finanszírozódik. De a kiadásaink azok meg európai árszínvonalon vannak. Hát ez a baj. Évente körülbelül 80 millió forintot költünk el a „rezsinkre”: eszközökre, üzemanyagra, fenntartásra, továbbképzésre. Támogatói háttér nélkül azonban egy hajónk sem menne ki. A MOL biztosítja az üzemanyagot a VMSZ részére, az UNIQA Biztosító meg térítésmentesen biztosítja minden emberünket és eszközünket.
Ne értsd félre, én nem akarom kihegyezni az egészet a pénzügyekre. De ha nincs miből, akkor nem fogunk, mert nem tudunk működni.
Legutóbb az eszközmentő hajónkra vettünk 700 (!) méter kötelet. Egyben. Van valakinek itt még 700 méter kötele egyben? De mi tudjuk, hogy a déli parton a zátonyra futott, lefúródó-betemetődő tőkesúlyú hajókat bizonyos esetekben nem tudjuk másképp menteni. Azt nem lehet egy darab madzaggal. Csakhogy: ez a kötél elbír 4-5 vontatást. Aztán meg emléknek jó. És nem két forint.
A munkatársaink képzésre is nagy súlyt kell fektetnünk. Csak az állhat szolgálatba, aki orvosilag alkalmas és leteszi a szintfelmérő vizsgát. Annak érdekében, hogy azután nehogy őt kelljen menteni.
Mi kimegyünk a vízre olyan időben, amikor más bemegy. De tudjuk, hogy milyen felszereléssel és milyen emberekkel, tudással, tapasztalattal megyünk ki. Ez biztonságot ad. Én soha nem mennék ki a vízre úgy, hogy tudom valamelyik kollégámról, nem fogja tudni végrehajtani azt, amiért kimegyünk. Ha esetleg menet közben derül ki ez, akkor meg a legelső, hogy beteszem a hajónak abba a zugába, ahol nem tud kárt okozni nekünk sem és magának sem. Többet aztán nem jön hajóra, az biztos. Vagy képzi még magát, és utána, esetleg.
Évente van itt nálunk száz vízimentő-táboros gyerek. Ők is megfertőződnek ezzel, és közülük tízen vissza is jönnek majd közénk. Aki nálunk kezdte a tanulást gyermekkorában, az 24 éves korára már profi búvár, hajóvezető, szolgálatvezető és mentésirányító tud lenni.
Bagyó Sándor:
Mi országos szinten gondolkodunk. Ezért lettünk nevünkben is magyarországi szakszolgálat (Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata). Régebben csak a balatoni mentésben mertünk gondolkodni. De vannak, lehetnek veszélyhelyzetben emberek a Dunán, a Tiszán, a bányatavakon és otthon, a medencében is.
Ezerrel pörgök, nyolc végét égetem a gyertyának - ezt így nem lehet sokáig. Vannak jelek, hogy vissza kell fognom kicsit. De van még 2-3 olyan aktív évem, amikor a fronton tudok úgy lenni, ahogy most. Azután nincs mese, szét kell osztanom a feladatokat.
Igen ám, de azoknak a fiúknak már nem lesz, nem lehet lavírozás. Nekik egzisztencia kell. Ahogy a beszélgetésünk elején mondtam neked, én szerencsés voltam ebből a szempontból. De náluk már más lesz a helyzet: meg is kell éljenek valamiből, el kell tartaniuk a családjukat is. Nekik a hivatásuknak és a pénzkereső foglalkozásuknak is vízi mentésnek kell lennie. Ennek lehetőségét nekem kell megteremtenem és akkor majd át tudom adni nekik a lantot.
Nagyon sokat köszönhetek a munkatársaimnak, mert a VMSZ nem működne nélkülük. Komoly csapatunk van, gazdasági vezetőtől kezdve könyvelőkig, titkárságig. A mi könyvelésünkben nem lehet hiba. Mi egy közhasznú egyesület vagyunk. A könyvelésünk, a gazdasági tevékenységünk, mindenünk nyitott könyv. Minden fillérünk pontosan le van könyvelve. A pályázatokon is csak APEH- és VPOP-igazolással tudunk elindulni. Soha, egyszer sem akadtunk fenn ellenőrzésen. Nem is fogunk, legalábbis addig biztosan nem, amíg én itt elnök vagyok.
Eszméletlen, hogy mennyi dologra kell odafigyelnünk. Képesítések, ÁNTSZ engedély, ilyen engedély, olyan engedély, mentőmellénynek lejáró szavatossága, a forgalmi engedélyek, műszaki vizsgáztatás és még sorolhatnám. A központunkban dolgozók alig győzik a feladatokat. Reggeltől estig dolgoznak. Kívülről persze ezt nem látják az emberek.
De megbirkózunk ezzel. Csak a pénzügyi bizonytalanság az, ami felőröl bennünket idegileg.
Viszont amikor sikeres valami, akkor sokan odajönnek és vállunkat veregetik és mindenki odaáll a fotóhoz. De a szponzorainkon és egy-két helyi vezetőn kívül nagyon kevesen állnak mellénk egyébként.
Félreértés ne essék, mi szeretjük ezt csinálni. De nem mindenáron. Hovatovább betegség ez amúgy. Apám kérdezte szegény, amikor még élt, hogy: Te hülye vagy fiam? Van neked családod, foglalkozz már kicsit mással is.
Nem, én egyelőre ezzel foglalkozom. Biztos beteg vagyok persze én is, meg a kollégáim is. Ebben a csapatban épeszű ember ebből a szempontból nincs. Tök mindegy, hogy milyen idő van, hány óra, ha mennünk kell menteni, akkor megyünk.
Miért kapott volna? Kapott tőlünk egy nagyon erős dicséretet, meg …
De várjál, elmesélem neked az én sztorimat:
Néhány éve, december végén a Balaton be volt fagyva, de a jég elég instabil volt. A jeget hó borította. Jött egy német állampolgár és úgy gondolta, DN-ezni fog a jégen. Be is szakadt Keszthelynél, 400 méterre a parttól.
A Helikon szállodából telefonált nekem egy pincér, akit korábbról ismertem, hogy úgy néz ki, van egy lyuk a jégen. Először azt hitték, hogy a kacsák kifürödték, de nem, mert megnézték távcsővel és látható, hogy egy jégvitorlás van ott beszakadva. A kukkerral látszott a pali feje is, de nem nagyon mocorgott.
Kérdezte a pincér a telefonban, hogy tudok-e én erről. Mondtam neki, hogy eddig nem tudtam, de már tudom…
Az Áron fiammal – aki jól vitorlázik – pizsamában beugrottunk a kocsiba, meg bedobtuk a mindig előre becsomagolt táskát is, amiben a szükséges ruhák vannak. Ez a táska mindig elő van készítve egyébként, télen és nyáron is. Az autóm, vagyis jobban mondva a dömperem is tele van mentéshez szükséges cuccokkal. Ezek nélkül már egy lépést sem megyek. Van nálam mindig minden. Röhögni szoktak ezen, egészen addig, amíg nem kell valakinek valami.
Együtt értem a keszthelyi partra a mentőkkel meg a tűzoltókkal, akiknek menet közben szóltam oda.
Száraz ruha fel, kötélbiztosítás és kimentem a pasashoz. Ott volt szerencsétlen mozdulatlanul, a grószfelhúzóba tekeredve. Jó is, hogy nem mozdult, mert elsüllyedt volna, mint egy darab kő. Kihalásztuk, túlélte, rendben van.
A keszthelyi tűzoltó-parancsnok nagyon meghatódott az esettől, és felterjesztett engem életmentő kitüntetésre.
Kétévi nyűglődés után a közigazgatási hivatal vezetője értesített engem, a polgármestert meg a tűzoltó-parancsnokot, hogy nem áll módjában megadni ezt a kitüntetést, mert én hivatásszerűen űzöm ezt a tevékenységet.
Ami nem igaz egyébként, mert én civil vagyok, az egyesülettől tiszteletdíjat kapok – már ha megítélnek nekem.
Fogtam a papírt, gyűrtem rajta egyet és iktattam a kukába.
Jót röhögtem az esetemen, de azért az bántott, hogy két évig packáztak velem, ha hiszed, ha nem, háromszor le kellett írnom, hogy hogyan történt pontosan az eset és azután közli egy nőszemély velem Győrből, hogy neki nem áll módjában…
Megalázó volt.
Ne érts félre, nem akarok magamból hőst gyártani. Nincs erre szükségem. Egyébként is, a hősök köztünk élnek. Aki segít egy kicsit a másikon, az mind hős.
De azért ezen a történeten keresztül felhívnám a figyelmet arra, hogy akik különböző szerveknél valóban hivatásszerűen dolgoznak, azok például elmehetnek negyvenegynéhány évesen nyugdíjba. De ugye a vízi mentő státusz az nincs pontosan törvényileg körülírva, szabályozva, így ha a hivatal úgy gondolja, akkor én hivatásszerűen űzöm ezt. Egyébként meg egy fenét.
Közben a hajóinkat úgy tákoljuk össze. Most is éppen kettőt javítottunk, hogy még ki tudjunk menni velük. Már a kukában lenne a helyük.
Én nyitott leszek bármikor számodra és a portálotok számára. Egyszerűen azért, mert annak, amit ti sugalltok, hogy „ismerjük meg egymást”, beszélgessünk, tisztázzuk a dolgainkat az eredménye az, hogy végül minden a helyére kerülhet.
Amit mi tudunk, azt készek vagyunk bedobni a közösbe.
Amit mi csinálunk, csak közösségben, közösségi összefogásban tud működni.
Az egésznek csak így van értelme.
Az AKIKET ISMERNÜNK KELL sorozatunk előző részeiben
Dániel Gáborral (Danival)
Mészáros Tiborral (Möszével)
Rutai Istvánnal (Stefivel)
Holovits Györggyel (Gyúróval)
beszélgettünk.
