Egy őszhajú úriember Balatonföldváron. Közvetlen, segítőkész, szerény.
Pedig a legnagyobbak között vitorlázott, és ha fellengzősen akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy egy élő legenda.
Holovits Györggyel, azaz Gyúróval beszélgettünk (ami azért túlzás: ő beszélt, én halgattam...).
Yachtshop.hu: Van egy kedvenc mondatom tőled, valahogy így szól: "az árboc már megvan, csak hogy stágoljuk fel?" Tudod, hogy hol hangzott el?
Holovits György: Nem. Várjál! Filmben?
Yachtshop.hu: Filmben!
Holovits György: Bujtor Pisti filmjében.
Yachtshop.hu: Igen. Megmondom, miért kérdezem ezt tőled. Én ezeken a filmeken nőttem fel és most a gyerekeim is nagyon szeretik ezeket a filmeket. Bennük van az a hangulat, ami a gyermekkoromat idézi. A mondat egyébként a Csak semmi pánik című filmből való. Hogyan lettél amatőr színész és profi vitorlázó?
Holovits György: Először amatőr vitorlázó voltam, aztán később sokat vitorláztam, és akkor lettem egy kicsit profibb talán. Így kötöttünk barátságot Bujtor Pistával. Ez nagyon régen volt, én 1964 óta ismerem – istenem, már csak ismertem – Pistát. Gyerekként részt vettem a Harlekin és szerelmese című film egy-két jelenetében, azután később meg egy hajóosztályban versenyeztünk. Pista is csillaghajózott. Nekem akkor ment a legjobban a versenyzés, csak ezért nem vagyok többször bent a filmjeiben – tudod állandóan úton voltam. Pedig Pisti mindig hívott szerepelni, csak egyszerűen nem volt időnk.
A Csak semmi pánik címet egyébként Bodrogi Gyuszi találta ki, mert a Pistának egyszerűen nem volt olyan ötlete, amivel meg lett volna elégedve. Elmentünk egy kis körre vitorlázni, iszogattunk egy kicsit és egyszer csak Bodrogi, aki már jó hangulatban volt, közölte, hogy „csak semmi pánik”. Erre Pista a fejére csapott, hogy na jó, akkor ez lesz a film címe.
Yachtshop.hu : Hogy volt ez a Ti időtökben? Te profi vitorlázó voltál, vagy amatőr? Mert hát amatőrként manapság nemigen jutsz ki az olimpiára…
Holovits György: 1965-től voltam válogatott kerettag, szinte 25 éven keresztül. Bizonyos szempontból profik voltunk, mert az állam fizette minden utunkat. Csomagoltunk, és irány az edzőtábor – jött értünk az OTSH (Országos Testnevelési és Sporthivatal – a szerk.) kocsija. Volgával Földvár - Kiel 3 nap alatt… Folyton megálltunk, de hogy miért, azt nem igazán tudom. Talán a sofőrnek lejárt a munkaideje, vagy lusta volt. Délután 5-kor már a szállodában pihengettünk emiatt, hát tényleg úgy utaztunk, mint az urak. Pedig mi mentünk volna. Képzelheted, amikor megérkeztünk, mindenki azt hitte, hogy profik vagyunk, vagyis nekünk az a foglalkozásunk, hogy vitorlázunk, hiszen sofőrrel érkeztünk, aki vitt minket mindenfelé. És hát mondom, a felszereléseinket is az állam fizette. Ehhez hozzáteszem, hogy nem volt jó felszerelés…
Aztán kezdtük megunni az állandó utazás közbeni ácsingózást – miért kell nekünk megállni hazafelé jövet Sankt Pöltenben délután 2 órakor csak azért, mert a sofőr még plusz egy napidíjat akar felvenni odahaza.
Ebből aztán elegünk is lett, és akkor elhatároztuk, hogy a továbbiakban saját kocsival fogunk menni. Örültek is az OTSH-ban, hogy nem kell már autókat biztosítani. Mi is örültünk, mert lenyomtuk a Földvár – Kiel távot egyhuzamban, váltott vezetéssel. Odafelé nehezebben ment, visszafelé egyszerűbben, mert hajtott a honvágy.
Kellett egy olyan kocsi, ami el tudja húzni a hajót. Vettem tizenhatezer forintért egy öreg Volgát. Többre nem tellett akkoriban. Később kicseréltem a motort benne, nagyon jó kis kocsi volt az öreg zerge. Aztán lecseréltem egy másik Volgára. Szóval úgy néztünk ki, mintha profik lennénk, közben meg keményen melóztunk a munkahelyünkön, mert az végig volt a vitorlázás mellett. Alig engedtek el bennünket, nem tudtunk egy nappal korábban ott lenni a verseny helyszínén, pedig jó lett volna. Az állami támogatás apránként elmaradt, mert azt a támogatott hajóosztályok kapták, és a csillaghajó nem tartozott ezek közé. Például a 470-es támogatott osztály volt, mert az kicsi és olcsóbb, pedig aztán három év alatt tönkre is megy. Ha egy magyar sztárt építettünk, az húsz évig is hajó maradt. Ha külföldről vettünk egy használt sztárt, ami tíz évig hajtva volt, azzal is lehetett menni még vagy tizenöt évet. De ezt nem vették figyelembe.
Furcsa helyzet volt, amikor csökkent a támogatásunk. Hajót még kaptunk, de vitorlát már nem, így azt saját magunknak kellett beszerezni. Pénzünk meg nem nagyon volt rá. Szerencsémre volt egy vitorlaszabó ismerősöm, Fritz, a Chimsee partján. Elég jó neve van most is a cégnek. Az öreggel jóban voltam és használt, kicsi hibás vitorlákat adott nekem olcsón. Vettem ötöt, hazajöttem, kiválasztottam a legjobbat, és azzal versenyeztem. A másik négyet meg eladtam. Abból tudtam tankolni a Volgát a következő útra. Na most akkor profik voltunk, vagy amatőrök?
Yachtshop.hu: Ne haragudj, csak ezt az amatőr – profi dolgot azért firtattam, mert igazából neked foglalkozásod volt – agrármérnök vagy – tehát nem a vitorlázásból éltél. Profi sportoló az, aki a sportból él, a sport az igazi foglalkozása.
Holovits György: Igen. Nézd, a 68-as olimpiára, a mexikóira már felesküdtem, de nem mi mentünk. A 72-es olimpián kint voltam, és a 80-as olimpián is kint voltam, mégpedig az öcsémmel. De emellett dolgoztunk végig. Munkahelyünk volt, én egy termelőszövetkezetben dolgoztam.
Amikor az első olimpiámra mentem 1972-ben, azt mondta a TSZ-elnök: Ha most elmész, ide többet ne gyere vissza! Levetettem a gumicsizmámat, fölszálltam a repülőgépre, és elmentem az olimpiára. Nem lehettem profi, mert rettenetesen sokat dolgoztam. Mire hazajöttem, már vártak a problémák. A főnököm azt mondta, hogyha nem oldom meg őket, máris ki vagyok rúgva; különben is, a problémák azért jelentkeztek, mert én elmentem az olimpiára.
Azután 1982-ben ígértek nekünk egy új hajót – életünk első új hajóját. Akkor öreg fejjel úgy döntöttünk, hogy ebben az esetben már több idő kell, és akkor most néhány évet szánjunk a vitorlázásra. Én akkor harminchat éves voltam. Az még nem túlságosan öreg kor a vitorlásversenyzésben. Meg is kaptuk a hajót (akkor már az MTK-ban versenyeztem), és teljes gőzzel készültünk Los Angeles-re. Rengeteg edzés, rengeteg verseny, az egész életünk akkoriban a vitorlázásról szólt. 1984-ig nagyon jól mentünk, külföldön nyertünk vagy három versenyt. A hazai versenyekről nem is beszélek, azokat 15-20 éven át általában mi nyertük. Aztán persze csúnya véget ért a profizmus, mert ugye az olimpiára nem mentünk, a bojkott miatt.
Akkor jött a Bujtor Pisti és átvitt az MTK-ba. Ott lettem versenyző és szakosztályvezető, ebből később csak a szakosztály-vezetőség maradt. Huszonnyolc évet töltöttem ott; onnan mentem nyugdíjba.
Yachtshop.hu: Viszonylag későn kezdtél el versenyszerűen vitorlázni.
Holovits György: Későn kezdtem sajnos. Nagyon nehéz volt akkoriban bejutni egy-egy klubba. A szüleim barátai, a Bókayék protezsáltak be Dolesh Ivánnál engem, ide a Spartacusba - ami akkoriban Művész vagy Honvéd volt - tíz éves koromban. Azután apám meghalt és akkor nekem abba kellett hagynom a vitorlázást, mert dolgoznom kellett. Bármilyen furcsán hangzik is, de tíz éves koromtól kezdve dolgoztam. Árubeszerző voltam – anyám egy üdülőt vezetett – és kertészkedtem is, az üdülő kertjét ápoltam. Azért volt ebben valami jó is: délelőttönként az üdülő hajója vitte a vendégeket vitorlázni és én voltam a mancsaft. Sokszor délután is mentünk. Később, olyan tizennégy éves koromban már önállóan vittem ezt a hajót. Akkoriban a vízirendőrök ezt még elnézték. Tudták, hogy tudunk vitorlázni és nem voltunk feleslegesen vagányak sem, amikor „munkavitorlázás” volt. Nagyon vigyáztunk arra, hogy ne „brahiskodjunk”.
Versenyezni viszont nem tudtam, pedig nagyon szerettem volna. Keszthelyen, az Agrártudományi Egyetemen 1966-ban szólt a testnevelő tanárom, hogy kellene egy mancsaft egy hajóba, és hát tudja, hogy én tudok vitorlázni.
A Telegdy Istvánnak és Gosztonyi Andrásnak is mancsaft kellett – mindkettő válogatott vitorlázó volt. Telegdy mást választott, és Gosztonyihoz kerültem. 20 éves voltam akkor, tehát tényleg későn kezdtem el versenyszerűen vitorlázni.
1972-ig versenyeztem Gosztonyival, mint mancsaft.
73-ban elkezdtem a házamat építeni, és ezért visszamondtam a válogatott keretséget, viszont kértem egy finn dingit, és 2 évig finneztem. Az nagyon jó és hasznos volt, mert sokat tanultam, főképp a raumolást a kishajóval. Kurimay Tamás, aki kiváló pszichiáter tanított meg raumolni a finnel. Ezt a raumolási technikát vittem át a sztárra. Ezzel 5-ös, 6-os szélben, vagy afelett én a világon az első 10-ben voltam, de mondhatom, hogy az első hatban is a raumolással. Ilyenkor az ember már csak érzékkel csinálja az egészet. Nem látsz a vízfüggönytől, csak valami titokzatos módon érzed, hogy mikor kell a hajót felvinni és lehúzni és a szinte láthatatlan csuklómozgáson múlik az egész. Éreztem, hogy mennyit kell utaznom egy hullámon és mikor menjek át a másikra, hogy aztán azon folytassam…
1975-ben szólt a Telegdy Pisti, hogy üljünk már össze. Mondtam neki, hogy nem érek rá, mert a házamat kell építenem; három éve építem és még nincs kész. És Telegdy Pisti jött és segített, falazott, melózott. Azt mondta, hogy ő felszereli a hajót, én csak menjek és vitorlázzunk.
Összeültünk és abban az évben megnyertük a magyar bajnokságot, a Kékszalagot, és a District-bajnokságot. (A District-eket a legkisebb egységek, a kikötőkre épülő flották alkotják. A magyar vizeken jelenleg négy flotta működik, Budapest, Balaton, Öreghegy és Koloska néven. A flották bajnokságainak legeredményesebbjei indulhatnak a District bajnokságon, onnan a legjobbak jutnak tovább a kontinensviadalokra. Az olimpián országonként egy hajó szerepelhet – a szerk.)
Gosztonyitól sokat tanultam az erős szeles vitorlázásról és taktikából, Telegdytől viszont sokat tanultam a kis szeles vitorlázásról. Később voltunk világbajnokságon Telegdyvel. Nem ment jól, de azt azért el kell mondani, hogy a 120-as mezőnyben csináltunk egy negyedik helyet, amikor kis szél volt. És végig versenyben voltunk az első helyért is, „klappra” ment be az első négy hajó, meg az utánunk következő néhány is.
Aztán úgy döntöttem, hogy egyikük ebben volt erős, a másikuk meg abban, és az évek során rájöttem a hibáikra is; szóval úgy gondoltam, majd megpróbálom én a kormányzást, mert a két fő hiba, ami náluk előfordult, nálam biztosan nem lesz meg. Lehet, hogy a többit nem csinálom jól, de azokat a hibákat biztosan nem követem el.
Rögtön első évben már esélyes voltam a nyerésre, de csak negyedik lettem. Zsinórban 17-szer nyertem bajnokságot csillaghajóban, abból 11-szer kormányosként és 6-szor mancsaftként. Viszonylag korán abba kellett, hogy hagyjam, mert a térdeim nem bírták már.
Yachtshop.hu: Megviselt akkor lelkileg, hogy nem mehetsz?
Holovits György: Kezdetben bosszantott, de tényleg nem bírták a térdeim. Huszonöt év a csillaghajóban azért elég nagy terhelés a térdnek, főleg, hogy nagy súlyom volt, és a pillanat alatt elvégzendő átugrás a fordulókban iszonyatosan nagy terhelés. Ezt szenvedem most is, fáj a térdem egyfolytában.
Kárpótlásul megyek nagyhajóval.
Mentem egyébként 25-ös jolléval is, mert egy nagyon olcsó kis hajót sikerült vennünk, amit magunk csináltunk meg. Azzal is nyertünk bajnokságot.
Egy társammal közösen megvettük az Oriont, tudod, az 50-est – pontosabban nem is vettük, hanem cseréltük, mert akkoriban még ilyen „üzletek” voltak - és azzal is nyertünk két bajnokságot a fiaimmal.
Manapság a Krajcárral megyünk, 9-szer nyertünk bajnokságot az MKB színeiben. Nagyon jó csapatom van a Krajcáron, a gyerekek ott nőttek fel a kezem alatt. Összetartunk és szeretjük egymást, ragaszkodunk egymáshoz, ezért aztán jól is megy a hajó. Igazi csapatom van ott. Így ez a hajó, és főleg a csapat kárpótolja nekem a csillaghajózás hiányát.
Yachtshop.hu: Hogyan élted meg, amikor véget ért az aktív – és akkor nevezzük úgy, hogy profi – korszakod? Sok sportolónál előfordul, hogy amikor véget ér az aktív korszak akkor ezt lelkileg nehezen éli meg.
Holovits György: Tudom, mire gondolsz, de nekem talán nem volt ilyen…
Inkább azt sajnálom, hogy állt egyszer egy jobb helyezés – olimpiai bajnokságot nem vártak tőlem, tőlünk – de nem jött össze. Kölcsönhajóval voltunk, elég rossz felszereléssel, ennek ellenére jó helyen álltunk. Ritkán mondom ezt, de egész egyszerűen az ellenfeleinknek szerencséje volt, és mi két helyet lecsúsztunk. Az engem akkor annyira bántott, hogy majd egy éven keresztül minden éjszaka felébredtem és ez motoszkált bennem.
Tudod, én a csillaghajózást nagyon szeretem, és ha nem lenne ilyen vacak a térdem, már ugranék is be a hajóba. Ha javul egy kicsit, egy kisebb szélben még megpróbálom…
Egyébként egy jó karban lévő 50-es nyugodtan mehet csillaghajóban. Bill Buchan is annyi volt, amikor Los Angelesben nyert. Mennék hát szívesen, de nem tudok, és főképp a térdeim miatt és van mit bepótolnom a családdal kapcsolatban is. A munka meg annyi, hogy ki sem látszom belőle.
Yachtshop.hu: Mit szólsz ahhoz, hogy a technikai dolgok – és főleg a GPS – egyre inkább szerepet kapnak a vitorlázásban? Nem mondom, hogy fakerékkel kellene járni, de azért jó dolog bóját keresni. Persze nem a nagy távú versenyekre gondolok.
Holovits György: Ahogy mondod, jó a bóját keresni és még jobb, ha az ember meg is találja ott, azon a helyen, ahol mondták, hogy van... De ha hiszed, ha nem, én nem vagyok egy műszaki ember. A mobiltelefonomon se igazodok ki, sok embert vissza sem hívtam, mert nem tudom, hogy kell. Egyszerűen nem hoz lázba, nem érdekel. Hiába osztogatnak GPS-eket, az engem hidegen hagy. Én az abszolút „természetes” vitorlázás híve vagyok és nem értem például a Kékszalag során használt technikai felszerelések nagy részét sem.
Nemrég voltam az Ügyvéd Kupán, mert oda mindig elmegyek, tekintve, hogy az egyik fiam ügyvéd.
Nem voltam ott a kormányosi értekezleten, így a hajóban tudtam meg, hogy nekünk GPS-ünk is van, tudniillik azt a kormányosin osztották ki.
Kérlek szépen, viaskodtunk a két Liberával – mert most viaskodhattunk velük, ugyanis nem csak egyensúlyozó-művészeket vittek, hanem néhány ügyvédet is – és egészen jó pozícióban voltunk. Viszont nem találtuk a boglári bóját. Mondták ugyan, hogy a bója valahol 1 km-re van Boglár előtt, de nem volt meg. Mondom a srácoknak, na akkor kapcsoljátok be azt a kütyüt, de kiderült, hogy miénk legalábbis nem működik, vagy mi vagyunk bénák.
Amúgy a bója szerintem nem 1 km-re volt a boglári kikötőtől, hanem kint, a nyílt vízen.
Szóval én rettentően utálom ezeket a műszaki dolgokat, még a mobiltelefont is elhajítanám, ha lehetne.
Yachtshop.hu: Hol dől el a verseny, szerinted?
Holovits György: Hát nem mindig a pályán. Készülni kell. Nekem például szükségem van arra, hogy felkészüljek egy komolyabb versenyre. Nem kell nagy edzés, csak érezzem a hajót a fenekem alatt, ismerjük egymást a hajóval, tudjam, hogy otthon vagyok a hajóban.
A pályán meg jól kell rajtolni és – ahogyan mondtuk - élre állni és fokozni az előnyt. A kreuzot kell nagyon jól csinálni. Az a legszebb része egyébként a versenynek. Raumban és hátszélben is kell a taktika, de talán kreutzban leginkább. Soha nem szabad a hajókat keresztezni, inkább alá kell fordulni. Támadni is csak úgy szabad, hogy aláfordulsz.
A vetélytársakkal versenyezni kell, de nem szabad konfliktushelyzeteket létrehozni. Ezzel csak magadat őrlöd fel agyilag.
Az sem zavar, ha nem vagyok elöl kezdetben. Sokkal jobban szeretem ostromolni, támadni a másikat, mint védekezni. Ha szorosan mész valaki után, előbb-utóbb megvan rá az esély, hogy feladja. Ha utánad jönnek, lehet, hogy te adod fel.
Vannak ezek az alapszabályok, és nagyon örülök, hogy a mostani optimistes gyerekek ezt nagyon tudják. Érdekes, a picit idősebb korosztály nem annyira, de a gyerekek igen.
Én például örülök, ha jön valaki velem, mögöttem. Hagyok neki levegőt. Jöjjön, húzom magammal. Nem illik „pofán vágni” a másikat. Ha hagyom, hogy jöjjön velem, akkor a kezemben van.
Olyan nehéz egyébként ezeket a dolgokat elmondani, nekem valahogy ösztönösen jönnek.
Imádom a forgolódós szelet, főleg a forgolódós északit, ott nagyon kijön a kormányzási technika. Finomságokkal el lehet menni.
Tudod, én a vitorlázást elméletben nem nagyon tanultam a szó hagyományos értelmében. Inkább úgy mondanám, hogy ellestem.Eddig huszonkilencszer voltam magyar bajnok, a harmincadikat szeretném már elérni idén, ha sikerül.
Nem nagyon habzsolom a dolgot, mert indulhatnék három osztályban is, de csak egyben megyek.
Yachtshop.hu: Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Holovits György: Nem is tudom. Jó volt az olimpia 8. helye - azt ma már pénzelik is, de akkoriban még gratulációkat se nagyon kaptunk.
Amire a legbüszkébb vagyok, talán az, hogy volt tizenöt év, amikor Közép-Európában nem tudtunk az első haton kívülre kerülni. Németországban, Ausztriában, Svájcban, az újságok mindig beharangoztak, hogy jövünk, részt veszünk a versenyen; mindenféle szép dolgokat írtak rólunk. A magyar sajtó csak elvétve írt velünk kapcsolatban.
Szép volt, amikor megnyertük a Hammond Perkin Trophy-t Überlingenben. Ott van a Perkins motorgyár, és ez a gyár írja ki ezt a versenyt. A 75. jubileumi versenyt nyertük meg. Az alapító Perkins úr nem élt már, de a felesége eljött az Egyesült Államokból, családostul, barátnőstől. Képzeld, a barátnő magyar volt és kiderült, hogy ismerjük is egymást. Ilyen kicsi a világ.
Szép emlékem az is, amikor megnyertük a Kronprinz-kupát, és megjelent az akkor Magyarországon nem kedvelt Franz-Joseph Strauss, akitől kaptunk egy gyönyörű tányért. Amikor mentünk körbe a bajor vendéglátóhelyeken a sporttársakkal, nem mi, hanem ők, - főleg a hazaiak – mutatták a tányért, büszkélkedtek vele, hogy lám, mit hozott a miniszterelnök, és tessék, a magyarok nyerték…
Egyszer – hogy úgy mondjam - nem teljesen hivatalosan kimentünk az Európa-bajnokságra. Átvettük a hajónkat Svájcban, annak ellenére, hogy a Szövetség nem nagyon tudott,az akciónkról. Felmentünk Kielbe és vettem 300 svájci frankért egy Raudaschl-vitorlát. Ezzel indultunk az EB-n.
Tudnod kell, hogy ez egy nyílt EB volt, ennek következtében nagyjából ugyanaz, mintha világbajnokság lenne.
A hajót megismerni nem volt időnk. Akkor ültünk benne először.
126 résztvevő volt, és 18. helyen végeztünk. Egy 7-es szeles futamban csináltunk 5. helyet is. Utánam futott be Hubert Raudaschl, aki egyébként a barátom. Tehát én az 5., ő a 6. helyen. Hubert azért elég jelentős pali a vitorlázásban. Két olimpiai ezüstje van, az egyik csillaghajóban.
Hubert a futam után várt már a parton. Érdeklődött tőlem, hogy milyen vitorlával mentem? Mondtam neki, hogy nem is tudom, gyere nézzük meg.
Nézi, nézi, és elképedt, mert ugye ott volt a neve rajta. Azt mondta nekem, hogy idefigyelj, mi ezzel már régen nem vitorlázunk. Mondtam neki, hát látod, nekem csak erre futja.
Hubert könyörgött, hogy legyek a képviselete Magyarországon.
Yachtshop.hu: Említetted, hogy elméletben nem tanultad a vitorlázást.
Holovits György: Így van. Kétféle vitorlázó van, az egyik az, aki felépíti magát elméletből, a másik az ösztönös vitorlázó. Én az utóbbiak közé tartozom. Egyik sem rosszabb a másiknál, csak két eltérő „iskoláról” van szó. Elvström például ösztönös vitorlázó volt, aztán a világ legnagyobbja lett. Hubert Raudaschl, aki tízszeres olimpikon, szintén ösztönös vitorlázó.
Vannak például olyanok, akik mindenféle beállításokat jelölnek a hajójukon, ideális beállításokat, aztán ahhoz igazodnak. Nagy dolog, ha valaki ezeken eligazodik. Nekem nem sikerült sohasem, nem is jelölgettem ezért. Inkább az ösztöneimre hallgattam.
Telegdy Pisti például eligazodott egy darabig ezeken a jelöléseken, bár idősebb korában már nem igazán.
Tudod, a sztárban rengeteg apróságot lehet állítani, kell hozzá egy csomó filctoll, hogy az ember megjelölje…
Őszintén szólva én belehülyültem volna, ha van egy csomó jelölésem.
Yachtshop.hu: Hogyan látod a mai utánpótlás helyzetét? Teljesen más viszonyok vannak, mint a ti időtökben. A profi-világ bejött már a gyerekekhez is.
Holovits György: Így van. Nálunk ez még nem így volt. Mint mondtam, alig tudtunk bekerülni egy-egy klubba és nem biztos, hogy az igazán tehetségesek kerültek be. Ma nagyobbak a követelmények, de talán jobbak lehetnek a körülmények is.
Ne felejtsd el, hogy mi új hajóval egyszer versenyeztünk komoly versenyen. Nem adatott meg, hogy kapjunk egy új hajót. Manapság a komoly gyerekversenyző is kaphat új hajót, amit kénytelen eldobni egy idő után. Persze feltétlenül kell, hogy egy komoly szponzor álljon mögötte.
Én annak vagyok a híve, amit például a franciák csinálnak. Vannak direkt a vitorlás-utánpótlás céljára rendelkezésre álló iskolák és az egész országból oda mennek a vitorlázni vágyó gyerekek tanulni. Ezek olyan iskolák, ahol van rendes tananyag is, emellett minden nap van vitorlázás, elmélet, erőnlét, satöbbi.
Egyszer a vitorlás szövetség elnöke megkért, hogy írjak neki egy programot, kifejezetten az utánpótlás-neveléssel kapcsolatban. Akkor én azt írtam, hogy ott van a fonyódi gimnázium és ott van egy kihasználatlan kikötő is Fonyódon. Tessék abból létrehozni egy vitorlás gimnáziumot és máris elindulhat az utánpótlás-képzés.
Amikor a Spartacust privatizálták, három ember tiltakozott ellene: Majtényi Zsombor, Pomucz Tamás és én. Fel is szólaltam és elmondtam, hogy ez egy olyan hely, amit képtelenség pótolni. Ezt a helyet tessék fenntartani az utánpótlás céljára, igenis „állami” pénzen. Leszavaztak.
Azok a jó vitorlázó gyerekek, ahol a szülők is ott vannak a háttérben. Nem elsősorban anyagilag, hanem valóban szülőként, mentálisan, lelkileg.
Ezek a gyerekek egy picit lemondanak a gyermekkorukról, de valószínűleg boldogok, mert azt csinálják, amit szeretnek.
Nálunk is volt a klubban gyermektábor az én időmben is. Vagy 2000 gyerek átment a kezem alatt. Azokban a táborokban elsősorban az volt a cél, hogy megszeretessük a vizet és vitorlázást a srácokkal. Csak azért el kell mondanom neked, hogy a vége felé el voltam keseredve, mert egyre inkább olyan gyerekek jöttek, akikről kiderült, hogy egyetlen fekvőtámaszt sem tudnak megcsinálni. Nem azért, mert nincs erejük hozzá, hanem azért, mert azt sem tudják, hogyan kell csinálni. Egyszer annyira kiborultam ezen, hogy mondtam: Fiam, ti harminc éves korotokban el fogtok patkolni, olyan szerencsétlenek vagytok!
A megfelelő gyerek-vitorlázóhoz tehát okvetlenül kell a megfelelő szülő, a szülői támogatás. A gyerek azért olyan, hogy mindig incselkedik: számítógép, diszkó, barátnő…
Vannak ügyes gyerekek - hála istennek, és úgy látom vannak megfelelően „szigorú” szülők is.
Yachtshop.hu: Idén mész a bajnokságra?
Holovits György: Persze!
Yachtshop.hu: Hányadik helyre várod magatokat?
Holovits György: Viccelsz? Az elsőre!
Az AKIKET ISMERNÜNK KELL sorozatunk előző részeiben
Dániel Gáborral (Danival)
Mészáros Tiborral (Möszével)
Rutai Istvánnal (Stefivel)
beszélgettünk.
